5. rész

Komoly?

Reggel amikor felkeltem, teljesen be volt dagadva a szemem a sok sírástól. A fiú már fenn volt és a telefonját babrálta. Olyan kár, hogy még mindig nem tudom a nevét. A paplan alól kuksoltam, mire megszólalt:

- Reggelt! Jobban vagy?- nézte még mindig a telefonját. Olyan helyes, de ezt biztos Ő is tudja.

- Neked is! Hát nem mondanám, de legalább már tudok mindent.- mondtam nyűgösen. Aztán felém pillantott, csábos barna szemével. - Egyébként mi jót csinálsz a telefonoddal?

- Ja, egy filmet nézek. Éhezők viadala. Nézzük együtt?- mosolygott felém. Nagyon meg tudja babonázni az embert, főleg ha ilyen helyes valaki.

- Nem, nem nagyon érdekel.- jelentettem ki, de belül nagyon is szerettem volna vele filmet nézni. És különben is még úgysem láttam az Éhezők viadalát.

- Ahogy gondolod.- dugta vissza a fülesét a fülébe.

*

Fél óra telt el, és én még mindig az ágyban gubbasztottam. Szét vetett az unalom, bár a jövőmön és a továbbiakon is gondolkoztam, de nem túl szórakoztató egy program.

- Mégis belenéznék a filmbe.- nyögtem ki végül, mert hát ez az igazság.

- Tudtam, hogy megfog változni a véleményed, és újból én nyertem!- nézett fel büszkén.

- Nem változott meg egyáltalán, csak érdekel a film!- jelentettem ki.

- Akkor az előbb mért mondtad, hogy nem érdekel a film?- vonta fel a szemöldökét.
- Hát, hát, akkor még nem érdekelt, ömm, de most már igen.- hadováltam össze vissza minden hülyeséget.
- Na gyere ide.- paskolta meg a az ágyat, és arrébb húzódott. Csak az az egy bibi volt, hogy ez egy kor terem, és két ágy volt és mind a kettő egy személyes, vagyis mellé kell, hogy feküdjek, OMG!. Tudom ez nem nagy cucc, de ő olyan helyes, és gondolom, hogy minden lánynak ez a vágya. Biztos annyi csajt kap magának, amennyit csak akar. Kicsit zavarban voltam, pedig nem nagyon kéne mivel már 16 éves vagyok.
- Hát oké.- keltem fel az ágyamból és átsétáltam az ő ágyába. Megéreztem az illatát, olyan kellemes volt. Elindította újra a filmet. És amikor már a végéhez közeledtünk, anyu benyitott.
- Oh! Milyen kis aranyosak vagytok, hogy együtt játszotok.- nézett ránk, meghatódva. Már csak ez hiányzott.
- Anya! Nem játszunk, hanem filmet nézünk!- fogtam a fejem.
- A mai világban már a 16-17 éves fiatalok, nem játszanak már, pedig amikor én is ilyen idős voltam, előszedtem az antik babáimat, és a dáma játékomat. Tea délutánoztunk, és meséket néztünk.- gondolt vissza a szép emlékekre. Én pedig majdnem elsüllyedtem.
- Anya, kérlek!
- Jól van, jól van! Egyébként is szerettem volna veled beszélni, a tegnapiról. Tudom, hogy nagyon megviselt, és engem is, ezért a Dr. úr egy terápiára írt ki téged.- sütötte le a szemét.
- Légyszíves várj meg itt.- kértem a fiút.
- Menj csak, és egyébként is, úgysem tudok innen felállni.- mutatott az infúziójára, nevetve. Én is mosolyogtam. Amikor anyuval kimentünk a kórház udvarára, akkor folytatta:
- Szóval a Dr. úr egy olyan terápiára írt ki téged, ahol a természetben vagy, mert úgy gondolta ez jobbat tesz neked egy kicsivel, hogy feldolgozd a történteket. És tudod Marie nagynénikédnek van az az erdő melletti óriási gyönyörű háza, tele nyugalommal, nagyon harmonikus. Addig nem mennél iskolába. Aztán döntünk a többi dologról.
- És ez mégis meddig tart?! Milyen messze van az otthonomtól? A barátaimtól? Hogyan gondoltad ezt?, hogy csak így csapott papot itt hagyok?!. Milyen dolgok?- megint megtelt a szemem könnyel, és kitört belőlem a zokogás. Anya magához szorított, és a fejemet simította. - Nem akarok innen elmenni! Nem! Nem!- vettem szaggatottan a levegőt.
- Kicsim ne sírj, hidd el jót tesz neked! Marie néni is ott lesz, és vigyázni fog majd rád.- csitítgatott. Kicsit meg nyugtatott.
- És te? Te hol leszel?- néztem fel rá.
- Nem mehetek el veled, különben kirúgnak, de minden hétvégén meglátogatlak!- ígérte meg. - Akkor beleegyezel?- kérdezte. Ebben a néhány percben, én is úgy gondoltam, nyugalommal mégis könnyebb mindennap úgy felkelni, hogy tudod, rákos vagy. Talán a szemem előtt fog leperegni az életem, de talán az apróbb örömöket, meg kell élni, és lehet, hogy most az lesz.
- Igen!- szorítottam össze a fogam.
- Rendben. Én már otthon összepakoltam neked a cuccaidat és behoztam őket. Öltözz fel mert mindjárt indulunk, a Dr. úr elengedett téged. Ha sietünk akkor 2 óra múlva már ott is leszel. Bementem a szobába, és elővettem, egy tiszta ruhát. Miután az öltözködésből is vissza értem, a fiúhoz szóltam:
- Most indulunk, a nagynénémhez, állítólag valami terápia. Örülök, hogy láttalak, és hogy megismertelek.- öleltem meg. És ő is viszonozta.
- Vigyázz magadra, és várj! Az E-Mail címemet leírom + a telefonszámom is.- állított meg az ajtónál.
- Oké, az enyém is itt van.- adtam oda a kis cetlit. Aztán kiléptem az ajtón, és már a folyosón mentem, de valamit még otthagytam, a nevét. Gyorsan visszaszaladtam.
- Na mi maradt itt?- kérdezte nevetve.
- A neved! A nevedet még nem tudom.- néztem rá tágra nyitott szemekkel.
- Christian.
- Akkor szia Christián.- azzal tényleg kiléptem az ajtón, és szaladtam, a kocsihoz mert már anyu készenlétben volt. Beszálltam, és bedugtam a fülesem, és azt láttam elhagyjuk a kórházat. Szóval még is tudom a nevét, Christian.